Lélek és művészet

Az előző bejegyzésem lényegét pár napja elmeséltem anyámnak, aki rögtök két érdekes példát is mondott a hallottakra. Ráadásul nem kell egyik példához sem Indiáig szaladni.

Először Vörösmarty A merengőhöz című verséből mondott el egy részletet:

„Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.”

A másik példája a hegyi beszédnek egy részlete volt, ami így hangzik: „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.”

Erről nekem eszembe jutott a Miatyánk egyik sora, miszerint a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Itt sem lehet véletlen, hogy a szövegbe belekerült a „ma”. Ne a holnappal foglalkozz, ne a múlton rágódj, ma legyen meg a kenyered és boldog ember vagy.

Ezzel már kicsit elkanyarodtam az eredeti gondolattól, de mindenképpen érdekes, hogy ha csak érintőlegesen is, de a jelen megélésének gondolata milyen sok helyen megtalálható.

Így hát nem fotóztam le Iván születését, sőt utána sem kapkodtam a kamerám után, hanem próbáltam ott lenni Csilla mellett. Semmit nem csinálni, de ott lenni.

Iván születése után beszélgettem egy kávézóban egy leendő apával, aki azt kérdezte, hogy mit kell tennie egy férfinak egy apás szülésen. Én azt mondtam, hogy mivel valószínűleg neki is nagyjából annyi tapasztalata van a szüléssel kapcsolatban mint nekem vagy legtöbbünknek, hát ne akarjon semmit sem „csinálni”. De legyen ott. Igazán, teljesen, egészen legyen ott.

Hogy nekem ez mennyire sikerült, nem tudom. Itt elolvasható a történet a másik oldalról megélve: http://wholeliving.blog.hu/2010/07/05/szules_17

Ma egy kávézóban tűzforgatókat néztünk. Majd egy ismerősömmel kicsit távolabb egy sarokba elvonulva beszélgettünk, miközben Edvárd mellettünk szunyókált. Valaki fényképezőgépet keresett, hogy lefotózhassa a tűzforgatókat, ezért körbejárta a kávézót, a kertet, és végül eljutott hozzánk, akik kicsit távolabb a kapualjba húzódva beszélgettünk. Nekünk sem volt fényképezőgépünk, ezért a kereső a kávézóban tartózkodó utolsó meg nem kérdezett személyhez fordult, Edvárdhoz. Tőle is megkérdezte: neked sincs fényképezőgéped?  

Edvárd helyett én válaszoltam: Nincs neki. Ő nem rágódik a múlton és nem retteg a jövőtől, ezért képes boldog életet élni.

Az illető helyeselt, hogy Edvárdnak igaza van, és bölcs kutya.

A válaszom azonban nem Edvárdról szólt, de nem is talált célba.

Mostanában volt szerencsém többet foglalkozni a fényképezőgéppel mint a jelenttől megfosztó gonosz eszközzel.

A dolog ott indult, hogy felmerült a kérdés a napokban esedékes második gyerekünk születése (akinek a neve még kérdéses) apás szülés lesz-e vagy sem. Mert ha apás, akkor a kedves apuka hozzon papucsot, 2000 forintot kórházi öltözék bérlésre, valamint készítsen a kórházi csomagjába fényképezőgépet, kamerát, pót-akkumulátort, hálózati töltőt és teleobjektívet. Ezt persze csak én fűzöm hozzá rosszindulatúan.

A fényképezőgépről és kameráról két dolog jutott eszembe.

Egyrészt az, hogy aki a gép beállításaival bíbelődik, az mit él át a pillanat erejéből. A dolgok nem azért értékesek, mert visszanézzük őket egy papírlapon, vagy még jobb, egy világító dobozban. Egy szép esemény akkor és ott szép ahol és amikor történik. Esetleg jó rá visszaemlékezni, de ha nem éltük át teljes egészében, mert éppen zoomolni kellett, akkor hiába nézegetjük egy papírlapon, nem lesz olyan erejű mintha papírlap nélkül emlékeznénk a totálisan átélt pillanatra.

A másik dolog pedig ami eszembe jutott az, hogy aki állandóan archivál, az fél a jövőtől. Még meg sem történt a dolog, de már el akarja tárolni, hogy majd a jövőben, amikor már neki rossz lesz, mert öreg lesz, csúnya és beteg, akkor visszanézhesse azt, amit nem is élt meg, mert éppen zoomolni kellett. Tehát biztos benne, hogy a jövő rossz lesz, és neki a szép múltjából kell majd erőt merítenie. Minek foglalkozik a múltjával valaki, nincs elég szép dolog a jelenben? Van, csak esetleg nem veszi észre, vagy nem él benne. Ezért is próbál minden pillanatot tárolni.

Tudom, kicsit sarkítok, hiszen én is szoktam fényképezni. De ebben a képrögzítés mániában ott bujkál az, amiről beszélek.

Popper Péter írta le Az önmagába térő ösvény című könyvében egy buddhista szerzetes véleményét az európai emberről. Az európai ember szerinte fegyelmezetlen a gondolkodású. „Mindig az irrealitásokban kószál. Vagy a múlton rágódnak, ami irrealitás, mert már nincsen sehol, vagy a jövőjüket tervezgetik, ami megint irrealitás, mert még nem létezik. S eközben nem élik át mélyen, teljes valóságában az egyetlen realitást, a jelent.”

Az európai ember fél. Fél szinte mindentől. Ezért akarja tárolni a pillanatot. De a pillanatból is csak azt, ami a külső, látható valóság. Pedig a pillanat ennél sokkal több.

A festményt ezért hiszem többnek bármilyen képrögzítési eljárásnál. Értő, érző alkotó embernél a festmény nem a valóságot ábrázolja, hanem annál sokkal többet. Érzelmeket, emlékeket, megfoghatatlan és misztikus, mélyről jövő egyetemes jeleket.

Edvárd valóban azért boldog, mert a múlttal nem foglalkozik, a jövő nem érdekli, a jelent azonban teljes mélységében képes megélni. Számára mindegy, hogy egy napra megyek el, vagy egy percre, ugyanúgy képes örülni nekem, ha visszajövök, hiszen adott pillanatban nem voltam vele, majd a következő pillanatban megint vele vagyok. A közben eltelt idő hossza lényegtelen. Amikor a táljába étel kerül, mindig ugyanolyan örömmel lát hozzá az elfogyasztásának. Abban az egy pillanatban eszik, és olyan örömmel, hogy azt csak irigykedve nézhetem, de megtapasztalni talán soha nem fogom.

Ezért mondtam azt, amit mondtam a fényképezőgépet kereső embernek, aki miközben tárolni szerette volna egy esemény felszínes információit, nem látott az eseményből semmit, hiszen Edvárddal beszélgetett egy kapualjban, ahonnét a tűzforgatók takarásban voltak.

Éljetek a mában amennyire csak tudtok! Európaiként talán ez nem annyira egyszerű, de érdemes próbálkozni.

Fényképezni pedig jó dolog, de mindig gondoljátok végig, érdemes-e kiszakadni egy szép pillanatból.

Hiszem, hogy a pap és a művész ugyanazzal foglalkozik. Ugyanazzal kell, hogy foglalkozzon, ha komolyan veszi hivatását: a lélek titkaival. Ahogy a hamis pap, úgy a hamis művész is önmagát imádja. Az igaz pap és az igaz művész céljai azonosak. Embertársaik megsegítése, útmutatás egy összetett és bonyolult világban. Annak megértetése, hogy életünk problémái nem a külső, hanem a belső világból, a lélek mélységéből fakadnak. Céljuk tehát azonos. Tükröt tartani önmaguk, és embertársaik elé. Útjuk azonban különböző.

Megismerni önmagunkat: nincs ennél nagyobb kihívás az életben, ezért a legtöbben ezt meg sem próbálják. Az anyagi javak hajszolása modern világunkban minden téren kényelemmel kecsegtetnek. Ahogy az elektromos csavarbehajtók korában nem kell erőkifejtés egy csavar behajtásához, ugyanúgy nem kell erőkifejtés önmagunk megismeréséhez, mivel a folyamatosan zenélő rádió, a csörgő mobiltelefon, az autós DVD lejátszó mind-mind segítenek a figyelem elterelésében, végső soron abban, hogy fel se merüljön az önmagunkkal szembenézés igénye. 

Aki önmagát, ezáltal a csillogást, a külsőségeket imádja, gyáva. Nem mer mélyen a tükörbe nézni, és ugyanígy gyáva szembenézni a kihívásokkal az élet minden területén.

Paradox jelenség korunkban, hogy éppen a legmagabiztosabbnak tűnő, vezető beosztású emberek között találkozom a legtöbb gyáva emberrel. Miközben „versenyszféra”, „adneralin-bomba”, „pörgés” szavakat harsogják, ezek az emberek menekülnek leginkább önmaguk megismerése, vagyis az élet legnagyobb feladata elől egy olyan általuk éltetett művilágba, ahol fontosnak érezhetik magukat, miközben az általuk fontosnak gondolt dolgokról döntenek. A workaholic, vagyis a munka-alkoholizmus, egy menekülési útvonal a tükör elől. A „gondolkodom tehát vagyok” Descartes-i mondattól a XXI. század eljutott a „dolgozom, tehát vagyok” elvig. A munkám határozza meg ki vagyok. Hogyan lehetséges ez? A válasz egyszerű: ha megszűnök önmagam lenni, ha képtelen vagyok tükörbe nézni, ha meztelenül, társadalmi pozíciók, rangok és sallangok nélkül érzem, senki lennék, akkor értékelődnek fel a melléktevékenységek. Ilyen a munka. A munkámban fontos vagyok. Számítanak rám. Nélkülem megállna az élet. Ezek mind-mind olyan hazugságok, amelyek a XXI. század önző emberét felmentik a tükörbe nézés, a csendes egyedüllét igényének felelőssége alól. Pörgök mert pörögnöm kell. Nem igaz! Nem kell! Mindenki előtt ott a lehetőség, de csak kevesen vállalják a nehezebb utat.

És itt fordulnak meg az értékek. Itt lesz a fehérből fekete, a gyávából hős vezér, a becsületesből lúzer

A munkába visszatérés a szülés után, vagyis a karrier kontra gyereknevelés problémája jól kifejezi ezt az európai értékrend-káoszt.

Egy gyereket felnevelni fontos dolog, egy gyárat üzemeltetni teljesen semleges cselekedet. Mondhatnátok: „ha nem üzemeltetem a gyárat, emberek maradnak munka nélkül, és akkor hogyan nevelik fel a gyerekeiket”. Erre azt mondom, ha TE nem vezetnéd a gyárat, vezetné más helyetted. A munkában mindenki pótolható. De ha TE nem neveled a gyerekedet, akkor ki neveli őt fel? Számára TE pótolhatatlan vagy. Egy gyerek élete komolyan függ a szüleitől, míg a gyár dolgozóit nem érdekli ki vezeti a gyárat, csak vezesse valaki. Úgyis utálni fogják,mindegy mit csinál, de várják a fizetésüket minden hónap végén, időben, pontosan. A gyerek akkor is szeretni fog, ha kegyetlen, önző, egoista szülő vagy.

A világot egy kicsit is megismerni akaró ember legalább egy lépéssel a világ festett díszletei mögé néz, és ott az ismeretlennel találkozik. Az ismeretlen mindig félelmetes. Kiszámíthatatlan, bizonytalan. Aki a tükörtől fél, az a díszletek fontosságát hangsúlyozza.

A hívő emberben, és a művészetkedvelőben az a közös, hogy a díszletek mögé szeretne nézni. Eljutott oda, hogy látni akar, nem csak létezni. Érzi magában az erőt, de segítségre van szüksége, hogy megbirkózzon a tükör kegyetlen egyszerűségével. Önmaga egyszerű igazságával.

Az igazi hívő biztos támaszt keres egy bizonytalan világban, az igazi pap stabil pontokat mutat neki, amikben megkapaszkodhat.

Az igazi művészetkedvelő meg akarja ismerni a bizonytalant, az igazi művész előre megy az ingoványban és elmeséli mit talált ott.

Az igazi pap geográfus, zoológus, etológus, tudós ember, aki komoly ismeretekkel bír a világ működéséről.

A művész barbár felfedező, zabolátlan kalandor, primitív hódító, aki néha számára is értelmezhetetlen jeleket hoz felszínre a lélek mélységeiből.

Tisztelem azokat a papokat, akik komolyan veszik hivatásukat.

Megvetem azokat a művészeket, akik kocsmában imádják önmagukat.

Szeretem a bizonytalant, érdekel az ismeretlen, ezért gyakran nézek mélyen a tükörbe, hogy lássam a szememben a mindenki szemében ott rejlő végtelen, sötét, csábító és veszélyes, ismeretlen univerzumot: önmagamat.

Nem vagyok hívő.