Ma egy kávézóban tűzforgatókat néztünk. Majd egy ismerősömmel kicsit távolabb egy sarokba elvonulva beszélgettünk, miközben Edvárd mellettünk szunyókált. Valaki fényképezőgépet keresett, hogy lefotózhassa a tűzforgatókat, ezért körbejárta a kávézót, a kertet, és végül eljutott hozzánk, akik kicsit távolabb a kapualjba húzódva beszélgettünk. Nekünk sem volt fényképezőgépünk, ezért a kereső a kávézóban tartózkodó utolsó meg nem kérdezett személyhez fordult, Edvárdhoz. Tőle is megkérdezte: neked sincs fényképezőgéped?  

Edvárd helyett én válaszoltam: Nincs neki. Ő nem rágódik a múlton és nem retteg a jövőtől, ezért képes boldog életet élni.

Az illető helyeselt, hogy Edvárdnak igaza van, és bölcs kutya.

A válaszom azonban nem Edvárdról szólt, de nem is talált célba.

Mostanában volt szerencsém többet foglalkozni a fényképezőgéppel mint a jelenttől megfosztó gonosz eszközzel.

A dolog ott indult, hogy felmerült a kérdés a napokban esedékes második gyerekünk születése (akinek a neve még kérdéses) apás szülés lesz-e vagy sem. Mert ha apás, akkor a kedves apuka hozzon papucsot, 2000 forintot kórházi öltözék bérlésre, valamint készítsen a kórházi csomagjába fényképezőgépet, kamerát, pót-akkumulátort, hálózati töltőt és teleobjektívet. Ezt persze csak én fűzöm hozzá rosszindulatúan.

A fényképezőgépről és kameráról két dolog jutott eszembe.

Egyrészt az, hogy aki a gép beállításaival bíbelődik, az mit él át a pillanat erejéből. A dolgok nem azért értékesek, mert visszanézzük őket egy papírlapon, vagy még jobb, egy világító dobozban. Egy szép esemény akkor és ott szép ahol és amikor történik. Esetleg jó rá visszaemlékezni, de ha nem éltük át teljes egészében, mert éppen zoomolni kellett, akkor hiába nézegetjük egy papírlapon, nem lesz olyan erejű mintha papírlap nélkül emlékeznénk a totálisan átélt pillanatra.

A másik dolog pedig ami eszembe jutott az, hogy aki állandóan archivál, az fél a jövőtől. Még meg sem történt a dolog, de már el akarja tárolni, hogy majd a jövőben, amikor már neki rossz lesz, mert öreg lesz, csúnya és beteg, akkor visszanézhesse azt, amit nem is élt meg, mert éppen zoomolni kellett. Tehát biztos benne, hogy a jövő rossz lesz, és neki a szép múltjából kell majd erőt merítenie. Minek foglalkozik a múltjával valaki, nincs elég szép dolog a jelenben? Van, csak esetleg nem veszi észre, vagy nem él benne. Ezért is próbál minden pillanatot tárolni.

Tudom, kicsit sarkítok, hiszen én is szoktam fényképezni. De ebben a képrögzítés mániában ott bujkál az, amiről beszélek.

Popper Péter írta le Az önmagába térő ösvény című könyvében egy buddhista szerzetes véleményét az európai emberről. Az európai ember szerinte fegyelmezetlen a gondolkodású. „Mindig az irrealitásokban kószál. Vagy a múlton rágódnak, ami irrealitás, mert már nincsen sehol, vagy a jövőjüket tervezgetik, ami megint irrealitás, mert még nem létezik. S eközben nem élik át mélyen, teljes valóságában az egyetlen realitást, a jelent.”

Az európai ember fél. Fél szinte mindentől. Ezért akarja tárolni a pillanatot. De a pillanatból is csak azt, ami a külső, látható valóság. Pedig a pillanat ennél sokkal több.

A festményt ezért hiszem többnek bármilyen képrögzítési eljárásnál. Értő, érző alkotó embernél a festmény nem a valóságot ábrázolja, hanem annál sokkal többet. Érzelmeket, emlékeket, megfoghatatlan és misztikus, mélyről jövő egyetemes jeleket.

Edvárd valóban azért boldog, mert a múlttal nem foglalkozik, a jövő nem érdekli, a jelent azonban teljes mélységében képes megélni. Számára mindegy, hogy egy napra megyek el, vagy egy percre, ugyanúgy képes örülni nekem, ha visszajövök, hiszen adott pillanatban nem voltam vele, majd a következő pillanatban megint vele vagyok. A közben eltelt idő hossza lényegtelen. Amikor a táljába étel kerül, mindig ugyanolyan örömmel lát hozzá az elfogyasztásának. Abban az egy pillanatban eszik, és olyan örömmel, hogy azt csak irigykedve nézhetem, de megtapasztalni talán soha nem fogom.

Ezért mondtam azt, amit mondtam a fényképezőgépet kereső embernek, aki miközben tárolni szerette volna egy esemény felszínes információit, nem látott az eseményből semmit, hiszen Edvárddal beszélgetett egy kapualjban, ahonnét a tűzforgatók takarásban voltak.

Éljetek a mában amennyire csak tudtok! Európaiként talán ez nem annyira egyszerű, de érdemes próbálkozni.

Fényképezni pedig jó dolog, de mindig gondoljátok végig, érdemes-e kiszakadni egy szép pillanatból.