Hiszem, hogy a pap és a művész ugyanazzal foglalkozik. Ugyanazzal kell, hogy foglalkozzon, ha komolyan veszi hivatását: a lélek titkaival. Ahogy a hamis pap, úgy a hamis művész is önmagát imádja. Az igaz pap és az igaz művész céljai azonosak. Embertársaik megsegítése, útmutatás egy összetett és bonyolult világban. Annak megértetése, hogy életünk problémái nem a külső, hanem a belső világból, a lélek mélységéből fakadnak. Céljuk tehát azonos. Tükröt tartani önmaguk, és embertársaik elé. Útjuk azonban különböző.

Megismerni önmagunkat: nincs ennél nagyobb kihívás az életben, ezért a legtöbben ezt meg sem próbálják. Az anyagi javak hajszolása modern világunkban minden téren kényelemmel kecsegtetnek. Ahogy az elektromos csavarbehajtók korában nem kell erőkifejtés egy csavar behajtásához, ugyanúgy nem kell erőkifejtés önmagunk megismeréséhez, mivel a folyamatosan zenélő rádió, a csörgő mobiltelefon, az autós DVD lejátszó mind-mind segítenek a figyelem elterelésében, végső soron abban, hogy fel se merüljön az önmagunkkal szembenézés igénye. 

Aki önmagát, ezáltal a csillogást, a külsőségeket imádja, gyáva. Nem mer mélyen a tükörbe nézni, és ugyanígy gyáva szembenézni a kihívásokkal az élet minden területén.

Paradox jelenség korunkban, hogy éppen a legmagabiztosabbnak tűnő, vezető beosztású emberek között találkozom a legtöbb gyáva emberrel. Miközben „versenyszféra”, „adneralin-bomba”, „pörgés” szavakat harsogják, ezek az emberek menekülnek leginkább önmaguk megismerése, vagyis az élet legnagyobb feladata elől egy olyan általuk éltetett művilágba, ahol fontosnak érezhetik magukat, miközben az általuk fontosnak gondolt dolgokról döntenek. A workaholic, vagyis a munka-alkoholizmus, egy menekülési útvonal a tükör elől. A „gondolkodom tehát vagyok” Descartes-i mondattól a XXI. század eljutott a „dolgozom, tehát vagyok” elvig. A munkám határozza meg ki vagyok. Hogyan lehetséges ez? A válasz egyszerű: ha megszűnök önmagam lenni, ha képtelen vagyok tükörbe nézni, ha meztelenül, társadalmi pozíciók, rangok és sallangok nélkül érzem, senki lennék, akkor értékelődnek fel a melléktevékenységek. Ilyen a munka. A munkámban fontos vagyok. Számítanak rám. Nélkülem megállna az élet. Ezek mind-mind olyan hazugságok, amelyek a XXI. század önző emberét felmentik a tükörbe nézés, a csendes egyedüllét igényének felelőssége alól. Pörgök mert pörögnöm kell. Nem igaz! Nem kell! Mindenki előtt ott a lehetőség, de csak kevesen vállalják a nehezebb utat.

És itt fordulnak meg az értékek. Itt lesz a fehérből fekete, a gyávából hős vezér, a becsületesből lúzer

A munkába visszatérés a szülés után, vagyis a karrier kontra gyereknevelés problémája jól kifejezi ezt az európai értékrend-káoszt.

Egy gyereket felnevelni fontos dolog, egy gyárat üzemeltetni teljesen semleges cselekedet. Mondhatnátok: „ha nem üzemeltetem a gyárat, emberek maradnak munka nélkül, és akkor hogyan nevelik fel a gyerekeiket”. Erre azt mondom, ha TE nem vezetnéd a gyárat, vezetné más helyetted. A munkában mindenki pótolható. De ha TE nem neveled a gyerekedet, akkor ki neveli őt fel? Számára TE pótolhatatlan vagy. Egy gyerek élete komolyan függ a szüleitől, míg a gyár dolgozóit nem érdekli ki vezeti a gyárat, csak vezesse valaki. Úgyis utálni fogják,mindegy mit csinál, de várják a fizetésüket minden hónap végén, időben, pontosan. A gyerek akkor is szeretni fog, ha kegyetlen, önző, egoista szülő vagy.

A világot egy kicsit is megismerni akaró ember legalább egy lépéssel a világ festett díszletei mögé néz, és ott az ismeretlennel találkozik. Az ismeretlen mindig félelmetes. Kiszámíthatatlan, bizonytalan. Aki a tükörtől fél, az a díszletek fontosságát hangsúlyozza.

A hívő emberben, és a művészetkedvelőben az a közös, hogy a díszletek mögé szeretne nézni. Eljutott oda, hogy látni akar, nem csak létezni. Érzi magában az erőt, de segítségre van szüksége, hogy megbirkózzon a tükör kegyetlen egyszerűségével. Önmaga egyszerű igazságával.

Az igazi hívő biztos támaszt keres egy bizonytalan világban, az igazi pap stabil pontokat mutat neki, amikben megkapaszkodhat.

Az igazi művészetkedvelő meg akarja ismerni a bizonytalant, az igazi művész előre megy az ingoványban és elmeséli mit talált ott.

Az igazi pap geográfus, zoológus, etológus, tudós ember, aki komoly ismeretekkel bír a világ működéséről.

A művész barbár felfedező, zabolátlan kalandor, primitív hódító, aki néha számára is értelmezhetetlen jeleket hoz felszínre a lélek mélységeiből.

Tisztelem azokat a papokat, akik komolyan veszik hivatásukat.

Megvetem azokat a művészeket, akik kocsmában imádják önmagukat.

Szeretem a bizonytalant, érdekel az ismeretlen, ezért gyakran nézek mélyen a tükörbe, hogy lássam a szememben a mindenki szemében ott rejlő végtelen, sötét, csábító és veszélyes, ismeretlen univerzumot: önmagamat.

Nem vagyok hívő.